Kolostor Nyugat-Tibetben

Kolostor Nyugat-Tibetben

 

Hogyan is kezdődött? A homályból először egy idősebb szerzetes bukkant elő, amint kis kosárban fát cipelt át a kolostor belső udvarában. Hideg, fázós reggel volt, zúzmara ült a tetők díszes falécein és az imazászlókon. Kicsiny szobámból, mely nem volt nagyobb, hogy egy alacsony ágyat és egy kis szekrényt befogadjon, vágyakozón néztem a még sötét udvarra. Hajnali 4 óra volt, rajtam már szerzetesi köpenyem lógott, amelybe kellemesen bebugyoláltam kezeimet és nyakamat. A színek még tompán ébredeztek és ez még meghittebbé tette ezt a reggelt. Enyhe motoszkálást hallottam a szomszédos szobákból, az egész kolostor e reggeli áhítatba burkolózott. A konyha felől, mely éppen a szobám alatti szinten rejtőzködött, kellemes tea és pirított gabona illat szállt fel.

Majd az álmos félhomályban egy újabb szerzetes jelent meg imamalmot tekergetve, vállán szerzetesi ruháját igazgatta. Az udvaron álló haranghoz lépett és kongatni kezdte. Abbahagytam a mantrázást, és figyeltem, ahogy a kolomp mélyrezgésű hangja végigbizsergeti a testemet. Magam sem értettem, hogy mitől jelent ez a hang ekkora élvezetet a számomra minden reggel. A gong a reggeli pudzsára szólította a kolostor lakóit, mindenkit, aki csak élt és mozgott az épületekben, leszámítva a konyhán segítő személyzetet és szerzeteseket. Voltak, akik még a közeli faluból is feljártak a reggeli imákra, pedig az, jó órányi járásra volt innen.

Kiléptem szobámból, amely egy keskeny folyosóra nyílt. Néhányan magukban mormolva haladtak előttem, ki-ki a máláját vagy az imamalmát tekergetve.

7 éve éltem itt és ezalatt két alkalommal történt csupán, hogy elszalasztottam a reggeli imát. 14 éves koromban, egy évnyi kolostori élet után, anyámhoz hívtak a faluba. Súlyosan megbetegedett, azt hitték, nem lát többé engem, ha nem küldetnek értem. Látogatásom után néhány héttel anyám jobban lett, és azóta is a faluban él öcsémmel és két húgommal.

Egy másik alkalommal barátommal, Dhamoval kellett elmennünk a hegyekbe, hogy a kolostorba kísérjünk egy vándor szerzetest, akinek híre már jóval megelőzte érkezését. A kolostor vezetője gyermekkorából ismerte a tanítót és azt remélte, hogy látogatásával fel tudja rázni a már éppen eltunyuló szerzetes növendékeket kényelmükből.

Akkor tizenhét évesen nagyon összemelegedtem a velem egyidős Dhamoval, akivel szinte egy napon kerültünk ebbe a kolostorba.

Láma Rabtan, akit akkor kísértünk, nagyon szigorúan figyelt minket. Bizonyosan azt hitte, hogy mi is azok közé a szerzetesek közé tartozunk, akik csak azért léptek a kolostorba, hogy családjuknak ne kelljen gondot fordítani rájuk és taníttatásukra. Vagy annyira semmirekellők voltunk, hogy így elkerülhettünk a család szeme elől.

De távolról sem ez volt a helyzet. Mielőtt megkértem volna szüleimet, hogy kérjék felvételemet a gompába, álmot láttam. Egy magas rangú rimpocse előtt térdeltem, kezeimet imára kulcsolva és teljes áhítatban válaszoltam vizsgáztató kérdéseire. Megkérdezte tőlem, hogy az arany, gyémánt, rubin vagy pénz közül mit választanék.

A gyémánt a legértékesebb,- mondtam – azt választom.

– Hová tennéd ezt az értékes kincset, hogy ne vesszen el? –kérdezte.

– Egy zacskóban tartanám a nyakamban – válaszoltam.

– Mit tennél, ha valakinek szüksége lenne a segítségedre?- kérdezte.

– Megosztanám vele a gyémántot- feleltem.

–Mit tennél, ha valaki el akarná tőled lopni a gyémántot?- tudakolta.

– Éberen őrködnék és megvédeném a drága kincset – mondtam némi habozás után.

– Mit tennél, ha valaki be akarna csapni és több pénzt vagy értéket ígérne érte? – kérdezett tovább.

– Észrevenném, hogy hazudik, és nem hagynám magam átverni – vágtam rá.

– De mi történne, ha egy szemrevaló ismerős nő elhívna a házába, hogy megkaparintsa a gyémántodat?

– A gyémánt szilárdsága megvédene a csábítástól.

– És mit tennél, ha leitatnának, hogy elszedjék tőled az értékes gyémántot? – kérdezte szigorúan.

–Nem hagynám, hogy a tudatom elkábuljon! Összeszedném minden akaratomat, hogy tudatomat megőrizzem. – feleltem minden erőmet megfeszítve.

– Nos, akkor itt van a kezedben a gyémánt, képes vagy felelősséget vállalni érte! Mert a gyémánt a dharma, amit megszereztél! Úgy vigyázz rá, mint egy drágakőre, amelyet minden kísértés meg akar kaparintani tőled!”

Itt az álomnak vége szakadt, és én úgy ocsúdtam fel kábulatomból, mint akit villámcsapás ért, mert ekkor eszméltem rá, hogy én már voltam szerzetes, kezemben volt a megvilágosodás kulcsa, de mégis lecsúsztam az újjászületések forgatagába.

Ez nyolc éve történt. Azóta is keresem azt a szerzetest, aki a kérdéseket feltette, remélve, hogy egyszer ellátogat ide a kolostorunkba.

Az egész történetet csak Dhamonak meséltem el, aki miután végighallgatott, elkomorult az arca és csak annyit mondott, lehet, hogy közel van hozzád, akit keresel! Nem értettem, hogy mit akar mondani, csak bolondoztam vele tovább.

Éppen leértem a nagy imaterembe, ahol a szerzetesek már fázósan húzták össze magukon lepleiket. A pudzsa elkezdődött, mindenki háromszor a földre borult, hogy hódolatát mutassa ki a Buddhának és az éppen besiető Lámának, aki a kolostor második szerzetese volt. Láma Kalsang idős, szigorú tekintete nem igen tűrte a késést és a pudzsa alatti levelezés, vagy beszélgetést. Mély torokhangon kezdte az imát, amit a szerzetesek és a résztvevők folytattak. A nagy teremben úgy 70-en lehettünk. A falak mentén szobrok álltak, a plafonról thangkák lógtak. Szerettem a reggeli imákat, ilyenkor az utolsó sorokba ültem, ahonnan tüzetesen végigmérhettem a többieket. S bár az ima közben vizualizációs gyakorlatokat végeztünk, a koncentrációt oly tökélyre fejlesztettem, hogy egyszerre tudtam belül vizualizálni és  kívülre figyelni.

Láma Kalsang így nem szólt rám, bár sejtette, hogy a jelenlétem az imákban nem teljes. Különösen a helybéliek és az idősebb szerzetesek érdekeltek. Dhamoval ebben is elválaszthatatlanok voltunk. Szenvedélyesen versenyeztük, hogy reggelente ki tud több nevetséges vagy izgalmas dolgot gyűjteni a többiekről.

Reggeli után, mikor elfogyasztottuk a kerek lepényszerű vajas kenyeret és sós teánkat, felsurrantunk a szobámba és a földön ülve gurultunk a nevetéstől. Bár mind a ketten tudatában voltunk, hogy ez nem helyes, mégis kényszert éreztünk arra, hogy figyeljük, ki alszik el az ima alatt, ki téveszti el a szöveget, hogyan üzennek egymásnak a szerzetesek, és milyen arcokat vágnak a vendégek. Bár sokszor megfogadtuk, hogy nem figyeljük a többieket és a vizualizációs gyakorlatokba merülünk, de ez a titkos elfoglaltság összekötött minket és ezt nem akartuk elveszíteni.

Most azonban történt valami. Kopogás hallatszott az ajtón. Mindketten összerezzentünk, mint a kisgyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre. Láma Kalsang állt ott, aki szigorúan méregetett minket és megkérdezte Dhamot, mit keres a szobámban tanulóidőben. A reggeli után ugyanis, mindenki a szobájában egyénileg gyakorolta az órákon hallott anyagokat, kontemplációval elmélyítve a lényeget.

Dhamo kínosan feszengett, majd mély meghajlással kisurrant a szobából. A Láma még odaszólt nekem a fogai között: – Figyellek titeket már egy ideje, de előbb utóbb kiderítem, mi van köztetek!

Rosszul érintett ez a kijelentés, összezavarodtam. Lehet, hogy én nem veszek észre valamit, ami velünk történik? Dhamo barátom nagyon a szívemhez nőtt, amióta találkoztunk. Nehezen tudnék meglenni nélküle. De mi baj lehet ezzel?

Kínos érzéseimet újabb gongütések szakították meg. A kolostor körüli munkára szólítottak a hangok. Ma a kertben kellett segítenem, söprés, vízhordás, faaprítás várt rám. Szerettem kint lenni, élveztem, ahogy a testem erőlködik, fárad, ahogy az izmaim átmelegednek. Ilyenkor nem kellett gondolkodni, csak a tevékenységre, a testemre, a hangokra figyeltem. Ugyancsak ilyenkor gyakoroltam a gondolatokon keresztüli üzenetküldést is társaimnak, izgatottan várva, hogy ki kapja meg és válaszol, reagál rájuk. Dhamoval ebben is közel voltunk, ha neki üzentem, azonnal lejött az udvarra és cinkosan jelezte, hogy válaszolt üzenetemre.  Persze én már akkor ezt pontosan tudtam, de neki szüksége volt rá, hogy ezt a tudtomra hozza.

Még mindig a Láma szavai jártak a fejemben. Mit láthat, vagy érezhet, ami a kettőnk közötti kapcsolatra vonatkozik? A söprűt fogva felnéztem az égre ahol nehéz, szürke felhőket láttam nagy sebességgel elúszni. És ekkor bevillant valami. Az a meglepő érzés, hogy Dhamo felé valami ismerős vágyat érzek, ami valójában egy érzéki vágy. Régebbi, mint sejteném. Nem ebből az életből való. Láma Kalsang erre a mély és időtlen érzelmeimre irigységgel és némi féltékenységgel tekint. Minél tovább néztem a felhőket, annál jobban összeállt a kép: Dhamo az elvesztett tanítóm volt, akit az álmomban láttam. Ugyanazok a tisztátalan érzések vezettek az újabb életben való megszületéshez, amelyeket most is érzek. A testem elkezdett bizseregni, és valami furcsa remegés járta át a lábaimat. Dhamo mellém állt az udvaron, és ahogy ránéztem, éreztem, hogy megértette, amit átélek. A szeméből sugárzott: örül, hogy rájöttem kik vagyunk.

Fájdalmasan hasított belém a kívánság: bárcsak ne történne megint ugyanaz, ne kelljen ismét a létezésbe merülni! Talán most elkerülhetjük, ami ide vezetett minket.

 

A lábaimban erősödött a bizsergés, zsibbadás. Testemet jóleső melegség járta át. Légzésem mély és egyenletes lett. Már hallottam az utcán közlekedő autók zaját. Lassan kinyitottam a szememet, megdörzsöltem és éreztem, messziről tértem vissza. A fotel puha karfájába kapaszkodtam, és azt latolgattam, hogy a hipnotikus állapotban átéltek után miért vagyok itt ismét?

Mi történhetett, hol buktam meg a vizsgán újra?

 

Tóth Andrea Beáta